Keret nélkül – Ur Eleonóra kiállítása
Keretek nélkül… így jellemezhető Ur Eleonóra kiállítása, mely a batik művészeten keresztül, ha egyelőre csak pillanatokra is, de az Indonéz-szigetvilághoz csatolta a budapesti Csepel-szigetet. A festőművésznő első kiállításán a kezdeti munkákból láthattunk válogatást.
Ur Eleonóra festőművész
A tárlat megnyitóján egy előadásmódjában fél-autentikus indonéz üdvözlő tánc: a panyembrama fogadta az érdeklődőt, megalapozva ezzel az esemény különleges és ritkán tapasztalt báját. A tánc nem pusztán show-elem, hanem komoly, jól megkomponált eszköze a figyelemirányítás és belehelyezkedés aktusának (figyeljük csak meg jobban, a kompozíció középpontjának tekinthető festmény emberalakjainak kézmozdulatait.)
panyembrama – Irda Risdiarti
A tárlat darabjait első látásra nem köti össze semmi, hacsak nem a szerző élményanyaga, valamint a munkadarabokról sugárzó szellemiség, európai szem számára különös és vonzó életfelfogás. A lenyomatok külön-külön állják meg a helyüket. Ebbéli képzetünket erősíti az is, hogy minden egyes képet más és más keret mintegy kiszakítja a textíliák és a megjelenített világkép megszakíthatatlannak tűnő végtelen egységéből. Ezzel ellentétben az egységet szimbolizálja, hogy az egyes alkotásoknak nincs címe, így e kettősség a befogadóra bízza az ábrázoltak egyéni értelmezési lehetőségeinek kialakítását. Az egyedi lehatároltság és a kompozíció végtelenségért kiáltó egymásnak feszülésében mégis az egyenes vonalú megtapasztalás és megismerés hajtásai látszanak mély gyökereket verni. Ez utóbbit sugallja az alkotások elrendezése is, ami a még Bali-szigetén autentikus szellemiségben készült daraboktól vezeti a tekintetet a kompozíció csúcspontja, s majd a legkésőbb elkészült anyagok felé.
A korai alkotások a különféle – színvilágra és témára vonatkozó – megkötések súlya alatt készültek. Ezáltal a főként világos, élénk színekkel operáló emberi alakokat is koncepciózusan megjelenítő ábrázolások, némileg elkülönülnek azoktól a daraboktól, melyek alapját a retrospekció egyre fokozódó eufemizáló ereje adhatta.
A hangulat ugyanakkor egyre komolyabbá válik, a színek komorabbra fordulnak teret engedve a batik művészet indiai ágában oly népszerű indigókék, barna, vörös és fekete színek teremtő erejének. Az egyre dinamikusabb alkotásokban fokozatosan megjelenő feszültség egyáltalán nem válik romboló erővé. Kiemeli, sőt talán befogadhatóbbá teszi az európai kultúrától oly idegennek tűnő belső kiegyensúlyozottságra való törekvést s az élet apróságait megélni tudó szertartásos életmódot. A különleges batikfestészet elsajátítója semmiképpen sem árul zsákbamacskát, amikor közvetítői szándékról van szó. Magának az alkotás folyamatának is szerves része a szertartásosság, s nem is jöhettek volna létre a felszínesen szemet gyönyörködtető, játékos, ugyanakkor mély tartalommal és mondanivalóval rendelkező alkotások, ha a festőnő nem érezné magáénak azt, amire fel kívánja hívni a figyelmünket.
Mindezt alátámasztva álljon itt az alkotó hitvallása:
„Ám művészi kifejezésmódomat tekintve pionír lévén – más vonatkozásban is hajlamos vagyok az „úttörőségre” – azt kívánom elérni, hogy az emberek mindig képesek legyenek a megszokotthoz képest másként szemlélni a művészetet.” – Amrita Sher-Gil.
Gratulálunk, és kíváncsian várjuk a folytatást, legközelebb az Art Unió Galériában Szentendrén.
Csepel-Sziget Műszaki SZKI Mansfeld Péter terem; megtekinthető: 2009. november 20-ig
Ur Máté írása, Új lenyomat
